Ma van a nagymamám születésnapja. Az én édes, drága, csupa igyekezet, megfelelési kényszer, kötelességtudat és fáradhatatlan nagymamám ma lenne 92 éves. Már sok-sok éve nincs velünk. Minden karácsonykor sokat emlegetjük az apró-tésztás húslevesével, illatos paradicsomszószával és almás-sütijével együtt. Nagyon sokat köszönhetek neki. Tőle tanultam kitartóan benne lenni egy-egy feladatban, ő mutatta a példát, hogy hogyan lehet alázatosan benne maradni a munkában, amikor muszáj volt a célra figyelni, hogy menet közben is maradjon erő és lelkesedés. Az ő példáján keresztül lettem “túl” erős és önállóan is életképes. A csomagjában hozott és adott jót és rosszat is, amit talán teljesen felesleges is címkézni. Ő is kapta az elődeitől, így nagy csodák nem történtek, ezt tudta csak továbbadni nekünk. Nagyon korán elment a férje, az én nagyszerű nagypapám, akivel én már nem találkozhattam, egy értelmetlen baleset miatt. Így a nagymamám egyedül nevelte a két lányát, akik miután férjhez mentek, a nagy, közös telken építkeztek. Így lett az, hogy három házban, egymás mellett éltünk. A két unokatesómmal, mi hárman együtt nőttünk fel, ezer élményt, gyerekes vitát, önfeledt kacagást és kalandot tudunk a hátunk mögött.
Mostanában egyre kevesebb emléket tudok felszínre hozni magamban. Nagyim arcának vonásai is csak úgy vannak előttem, hogy otthon a komódon kint vagy egy fotója. A hangját is nagyon messziről hallom, nehezen tudom már visszaidézni az ölelését. Lassan húsz éve nincs itt… lassan húsz éve karácsonykor nélküle ünnepeljük a születésnapján.
Az élet néha fura csodákon keresztül hozza el ajándékait.
Pár éve már nem szomorkodunk a nagyi születésnapján. Ma van három éve, hogy elküldte maga helyett Borkát, az unokahúgom angyal-arcú kisbabáját. Januárra volt kiírva, még Szenteste együtt ünnepeltünk, de aztán másnap megérkezett közénk a kicsi-lány.
Amikor ma felvágtuk a szülinapi tortáját már Ő volt a főszereplő, nagyikám talán csak messziről mosolyogva figyelt, kikerült a középpontból. Borka megengedte, hogy a babaház játékaival eljátsszak kicsit… és ünnepeljük az életet, azt a csodát, amit a karácsony üzenete leginkább hordoz. Megérkezni igazán.
Ahogy a tiszteletes úr, Virág Balázs mondta ezen a karácsonyon:
“Adventben sokan útnak indultunk, de hova érkeztünk meg?
A legtöbben ilyenkor kénytelenek szembe nézni életük nagy hibáival, vagy éppen tragédiáival, szívük kétségbe ejtő állapotával.
És karácsony után hogyan folytatódik majd az életünk? Arról lehet, hogy jobb nem is beszélni…
De nem kell, hogy ez így maradjon! Teljesen új kezdődhet az életünkben…”
Ahogy játszottunk a babaház lakóival, felültettem őket a kanapéra, közvetlenül a mini karácsonyfa mellé Borkát… és egyből mellé Adélt is. Igen, a csoda ezen a karácsonyon megismétlődött. Az unokaöcsémék kis családjába is megérkezett a várva-várt kicsi-lány, Adél. Neki is később kellett volna eredetileg érkezni, de napra pontosan a nagyi születésnapjára Ő is megérkezett. Bizony, a csoda megismétlődött. Élet érkezett karácsonyra. A nagyi küldött egy újabb angyalkát közénk.
Isten hozott kicsi Adél. 
Tedd szebbé a világot érkezéseddel és puszta léteddel!
Üzenetek szimbólumokba rejtve
Jó pár szerettem, barátom és ügyfelem gondolt rám éjszaka és ma délelőtt. Szívet melengető üzenetek jöttek szerte a világból. Karácsonyi üdvözletként éjjel egy, a szívemnek valamikor fontos férfi a most született babájuk fotóját küldte el, amivel igazán nem sokat tudtam elsőre kezdeni… de reggelre már úgy tekintettem az incidensre, mint egy szimbólumra. Eszter is írt, aki se nem barátom, se nem ügyfelem… sőt még csak nem is ismerem igazán, de készül a találkozásunkról egy poszt már egy ideje… Ő is úgy döntött, hogy karácsony éjjelén levelet ír. Látszólag egy-egy levélváltásnak semmilyen jelentősége nincs az információcserén vagy a formalitáson kívül… ma mégis fontos üzenetet hozott el nekem. Ő talán nem is tudja, de szerintem idén karácsonykor az én drága Nagyim nekem is üzent, Eszteren keresztül (is). Arról kezdtünk gondolatot cserélni, hogy mekkora erővel jelennek meg életünkben a körvonalazódó gondolataink… valóságosan, és mennyire kellene figyelni a kimondott szavainkra. Te szoktál figyelni arra, hogy mikor mit is mondasz ki? Figyeled szavaid, hogy milyen mélyre rejtett gondolataidról árulkodnak? Vagy csak a következmények során rebegteted pilláid?
Később egy kicsi naplóról leveleztünk Eszterrel, aminek az van a borítójára írva, hogy Szeretem az életem. Mindkettőnknek ugyanolyan lett, egyszerre, ami egy hosszabb történet, majd erről máskor mesélek… és jó ideje egyikünk sem írt bele semmit. Próbáltunk rájönni, hogy miért üres. Arra jutottunk, hogy talán nem 100%-os az érzés még a szívünkben… és még valami kell, hogy elinduljanak a sorok azokon az üres lapokon. Eszterrel végre csodálatos dolgok történnek és mondta, hogy érzi, hogy végre pár hét múlva bekúsznak gondolatai a napló lapjai közé. Már majdnem elköszöntünk egymástól, amikor azt írta, hogy reméli, hogy én is hamarosan írok bele. Mit válaszoltam? Azt, hogy jó lenne már. Erre Eszter kijavított, hogy biztosan így lesz. 😀 Meg is beszéltük, hogy az élet folyamatosan tanít, hogy mennyire oda kellene figyelnünk gondolatainkra és az azokból táplálkozó szavainkra.
Most pedig ahogy írom ezeket a sorokat, eszembe jutnak Attila barátom szavai, aki mindig emlékeztet az Access alapmondatára: Hogyan lehetne ez még ennél is jobb?
Az idei karácsony ezt a kérdést erősíti fel bennem. Akkor, amikor azon gondolkodom, hogy milyen az, amikor megérkezünk igazán. Amikor karácsonyra élet érkezik… amikor körbevesznek a csodák. Amikor mi is megkapjuk a felhívást, hogy érkezzünk meg végre a saját életünkbe… amikor a Mindenség ezer módon próbál megölelni, csak éppen nagyon eltérő módokon és formákban. Akkor szinte mindenfelől visszhangzik a mondat, hogy elég erősen eljusson a szívünkhöz, befurakodjon az elménk tekervényes pályáira, megértsük és meg is éljük, sőt gyermeki kíváncsisággal vágyjuk, számítsunk rá, így keressük a választ rá…. Hogyan lehetne ez még ennél is jobb?
Az élet szép! 
Mondtam már?
—————————————————————-
Hegedüs Erika ©
Több van benned, mint gondolnád! ®