Mi állít meg?

Szeretjük kézben tartani az eseményeket. Fontos, hogy úgy érezhessük, hogy hatással lehetünk a világra és leginkább a saját sorsunkra. Persze. Pont így van, meg egyáltalán nem. Nem hiszed? Mesélek…

Múlt héten ültünk ügyfelemmel az irodámban és azt bontogattuk, hogy kinek mi az elviselhetetlen teher. Mindenki a saját ügyét érzi a legégetőbbnek, mindenkinek a saját terhe a legnehezebb, legcipelhetetlenebb. Ülünk azon a képzeletbeli vonaton, robog velünk és olykor leköt, hogy elég kényelmes-e az ülés vagy épp ki ült mellénk. El is felejtünk nézelődni és azt is elfelejtjük, hogy odafigyeljünk a beszélgetésre, amit az útitársunk “hoz” nekünk.

Visszatérve ügyfelem életére… A történet családján belül esett meg, most decemberben. A pár nagy örömmel várta a kisbabát, aki szépen fejlődött. Majd az utolsó héten, születése előtt pár nappal… megállt a kicsi szíve. 🙁 Néhány nappal később a kismama édesanyjának keringése összeomlott és meghalt. Egyetlen hét leforgása alatt elvesztette a babáját és az édesanyját.

Egy másik történetben a szomszédról mesélt valaki. Vasárnapi ebéd készült, megszokott mederben folytak a dolgok látszólag. A fiatal feleség bement a nappaliba, hogy végre ebédeljenek, kihívta volna férjét, aki még csak 36 volt és ott ült csendben a fotelban… miközben a lelke már messze járt.

Tegnap hallottam a hírt, hogy Fábián Juli, a csodálatos torkú, kedves és fiatal, szép énekesnő is feladta, és elment a Földről. Ma pedig egy ismerősöm küldte el, hogy Hajdúszoboszlón hármas ikrek születtek egy nagyon szép, fiatal nőnek és kedves párjának, hogy azonnal nagy-családossá váljanak. Igen ám, de csak röpke pillanatig lehetett édesanya, mert itt hagyta a három babát és a férjét, teljes és reményekkel teli életét… nem maradhatott.

Miért? Miért? Figyeltem a kommunikációt, ami a közösségi médiát jellemzi. Egyéni szinten vannak természetesen sokan, akiket megállítanak ezek, vagy más hasonló történetek. A többség, mondjuk kollektív szinten mégis úgy működik, hogy valahol örül, hogy bár szörnyű dolgok történnek a világban, de milyen mázlista, hogy nem vele… és már robog is tovább, együtt a világgal. Talán adott az üzenetnek 10 másodpercet, amíg leírta valamelyik poszt alá, hogy ez borzalom, őszinte részvétem.

Személy szerint, én sosem írom le senkinek, hogy őszinte részvétem. Miért? Mert nem tudok részt venni a fájdalmában, sem őszintén, sem őszintétlenül. Együtt tudok fájni vele, de nagyon áttétesen… és max felajánlhatom a segítségem, hogy tudja, bármiben számíthat rám, hogy úgy szeretnék segíteni neki, ahogy szüksége van rá… és erőt kívánhatok neki a nehéz időszakban, amíg végigmegy a gyász folyamatán.

Térjünk vissza arra, hogy mi kell ahhoz, hogy megállítson valami? Akárhány történet részleteibe folyhattam bele az elmúlt év során, mindegyikben volt valami közös. Mi? Az, hogy az élet kicsi kavicsokkal kezdte a dobálást. Aztán ha kikerültük, felháborodtunk, zokon vettük, próbáltuk visszadobni stb. – bármi, akkor egy idő után ismét történt valami. Féltéglával kezdett dobálni az élet. És? Nos igen, olykor egy betontömb is érkezik… ami leterít… és sajnos van, hogy el is visz bennünket ebből a történetből.

Számomra – aki gyerek nélkül “küzdöm végig” ezt az életem – nagyon szívet szaggató, ha azt hallom, hogy valaki elveszíti a babáját. Viszont elképesztően hálás vagyok, hogy még itt van velem az Édesanyám, akitől annyi erőt, szeretetet, támogatást kaptam ebben az életemben, mint senki mástól. Vele közösen könnyebben tudok végigmenni azon az úton, ahol én nem ölelhetem a saját gyermekem. Tehát ezért fáj duplán a megállt szívű kisbaba története, mert “szülés” után nem sokkal a támasza is elment, édesanyja sincs már.

Tudom, hogy milyen sok a boldogtalan pár, nagyon sok nagyszerű és elképesztően értékes ügyfelem van, akik nem találják a hasonlóan értékes társukat… és bár nem tudom, de át tudom érezni, hogy milyen szívszorító, ha megtaláljuk a megfelelő párunkat, akit egy vasárnapi ebéd mellől ragad el a Sors.

Amikor olvastam Juli történetét, a szívem majdnem megszakadt, mert a barátnőm sok szép közös élményükről mesélt, közeli jó barátok voltak. Ő is egy csodálatos lény volt, aki annyi-annyi örömet adott a világnak, miközben nagyon érzékeny és szerethető nő volt, aki sokkal többet érdemelt volna… ha magának is megengedi.

… és végül, de sajnos nem utolsó sorban itt van ez a három baba, akik együtt érkeztek a világra, szépségben, egészségben… egy olyan családba, ahol nagyon várták őket, ahol nagyon készültek az érkezésükre. Majd pillanatokkal később minden megváltozott és nem biztos, hogy erre volt terv, nem biztos, hogy erre van terv. Legszívesebben azonnal mennék, hogy segítsek. Akár még az anyukája is lennék egyiküknek, ha lehetne ilyet tenni, ha szabadna ilyen lépést tenni, miközben tudom, hogy ők nem véletlenül érkeztek hárman együtt és nekik együtt van közösen dolguk, még akkor is, ha elképesztően nehéz történettel kezdődik a sorsuk.

Mit képzelsz, hogy minden mással történik? Lehet, hogy csak egy influenzát “kapsz”, hogy megállítson, hogy 1 hétig pihenj és végre átgondolj valamit. Az is lehet, hogy csak 1 napos hasmenésed lesz, amikor kimaradsz 1 körből valahonnan. Van olyan ügyfelem, aki annyira pörgött már, hogy tisztán látszott, nagyon közel van az agyvérzés, majd az élet “kivonta” a forgalomból és hónapokra önhibáján kívül előzetesbe került, hogy legyen ideje átgondolni a sehová sem robogó történetét. Van olyan ügyfelem, aki diktátorként megtervezte a következő 50 évüket, majd már hónapok óta kórházban fekszik, hogy megszülethessen a babájuk, egészségesen. Nincsenek utolsó otthoni hónapok, pocakos képek sem készültek az őszi erdőben és közös karácsonyfa díszítés sem lesz. Toporzékolhat, mégis az élet megállítja és a következő heteket egy kórházi ágyon tölti, hogy átgondoljon jó pár életterületét.

Nem török pálcát senki felett. Mindenki pontosan tudja, hogy már ott tart-e, ahol az élet kavicsokkal dobálja. Én csak arról tudok mesélni, hogy az nagyon fáj, amikor a féltégla a vállamnak ütődik,  sőt volt, hogy már a betontömb is rám esett… és elmondhatom, hogy baromi nehéz kimászni alóla, leporolni a ruhát és egyenes gerinccel, felszegett állal továbbmenni.

Ja. Nem is kell. Ilyenkor célszerű odaülni a betontömb mellé és hálát adni azért, hogy ki tudtunk mászni alóla és fel kell ismerni, hogy valamit gyökeresen másképp kell (célszerű?) csinálni a későbbiekben. A féltégla is eltalál úgy, hogy egy pillanatra a falnak csapódunk tőle. Ez is jó alkalom, hogy újratervezésbe kezdjünk, mert mutatja, hogy zsákutca az, ami talán csilli-villi dekorációval vonz… mégsem vezet sehová. A kavicsok pedig… kifejezetten bonbonok a sorstól. Mert nem annyira fájdalmasak, de bosszantóak, mert figyelmeztetnek, hogy valamire figyelni kell. Jó, mi?!?! Szúnyogcsípés szerű történetekre gondolj most, mégis ahogy jó ideig sajog akkor a bőröd, ezektől is itt van az emlékeztető. Valamit észre kell venned, valamit másképp kell csinálnod. Valamire lehetőséget kaptál, hogy feldolgozd és fordíts rajta. Ajándék az Élettől. 

Annak, akinek kell ez, és  még “ki is csomagolja”, annak ajándékká válik az élete. Aki meg jobban tudja… az majd vesz magának ajándékot, vagy kér (kikövetel?) majd valakitől. Aztán csomagolja ki… és kezdjen vele azt, amit akar. Amit tud.
Nem lehet rajta segíteni.

Az élet szép! Mondtam már?
—————————————————————-
Hegedüs Erika ©
Több van benned, mint gondolnád! ®

Comments

comments