Mitől lesz valaki sérült?

Hogy mitől lesz valaki sérült? Bármitől.

Valahogy úgy vagyunk összerakva, hogy első pillanattól, szinte a fogantatásunktól fogva, szivacsként szívjuk magunkba az információkat. Látszólag történnek a dolgok, hatással vannak ránk mások, a “világ”, tudatosan vagy tudattalanul bántanak – akár testileg, akár lelkileg meggyötörnek. Így vagy úgy értelmezzük, ennek megfelelően társítunk hozzá érzéseket és betesszük egy fiókba. Mondanom sem kell, ezekből a fiókokból millió számra vannak mindegyikünkben ilyen-olyan.
Vannak kulcsra zártak, félig kicsúszottak, olyanok is, amelyek újra és újra kihúzásra kerülnek, hogy hátha rend lesz bennük, de legtöbbször nem kikerül belőlük, hanem csak befelé megy az áramlás. 

Miért fontosak ezek a fiókok?

Mert a begyűjtött tartalmuk által működünk. Leszünk túlérzékenyek, tüskések, magunkban beszélők, önmarcangolók, rettentően bizonytalanok, állandóan önigazolók, kötekedők vagy épp mindent megkérdőjelezők.

Amikor könyveket olvasunk, előadásokra megyünk, kapcsolódunk másokkal, minden egyes helyzetben újabb információval gazdagodunk. Lesznek felismeréseink, aha élményeink, bólogatunk, hümmögünk. Persze elméleti síkon simán értjük, hogy ez vagy az teljesen feleslegesen maradt ott valamelyik fiókunk mélyén, mert rég ideje-múlt vagy nincs is igazán szükségünk rá. Fel is ismerjük talán azokat a tüskéket, sebeket, amelyek fájó emlékeket hoznak a felszínre. Ha eléggé figyelünk, még talán azt is tudjuk, hogy mikor nem vagyunk “önmagunk” csak egy bekapcsolt emlék hatására válunk mechanikusan működővé. Menet közben rettentően jó elméleti szakemberré válunk. Legtöbbször csak az egyéni szinten működő terápia hiányzik az egész láncolatból.

Természetesen nagyon sok összetevős az, hogy akár ugyanolyan élményre, hatásra miért reagálunk annyira eltérően, ahányan átéljük. Ezért is lesz nagyon más az eredménye az átélt trauma (vagy traumácska) hatására levont következtetéseknek. Éppen ezért elsőre szinte felismerhetetlen, hogy ki, miért és mit is pakolt bele az adott fiókjába.

Mi van a gyakorlattal?

Kevesek a megértéseik által képesek tudatosan és szisztematikusan válogatni, átértelmezni, kidolgozni a régi információkat, amelyek sérelmek, traumák formájában lapulnak a fiókjaikban. Valóban begyógyult sebeikkel együtt tudnak élni és képesek tiszta szívvel és tiszta elmével a világ felé fordulni. Újra és újra.
Többen érzik, hogy valami gond van belül, fiók ügyben tanácstalanok és érzik, hogy valamit kellene csinálni. Ilyenkor leginkább a tudatalattiból kell felhozni olyan dolgokat, amelyek hozzásegíthetnek a rendhez. Leginkább ezt egyedül nem lehet felszínre hozni, viszont szerencsére jó pár szakember már foglalkozik ilyenekkel, érdemes keresni egy szimpatikus módszert és még szimpatikusabb művelőjét.
Még többen pedig nem éreznek semmit. Vagy ha éreznek bármit is, az eszükbe sem jut, hogy összefüggésbe hozható a fiókjaikkal. Sőt! Azt sem gondolják, hogy vannak ilyen fiókok, így nincs is miről beszélni. Ha mégis lehet valami, annak a társadalom, a gazdaság, a politikai helyzet vagy a hülye kolléga az oka. Nincs is erről mit beszélni.

Mostanában egyre inkább azt hiszem, hogy nincs olyan ember, akinek ne lenne sérülése. Több féle és mélységű is ráadásul. Az pedig, hogy ki mit kezd vele, nagyon szerteágazó. Itt jön képbe a szabad akaratunk. A HOZZÁÁLLÁSUNK ehhez a témához is. Aztán az majd hoz újabb kanyarokat… amik talán azért fontosak, mert nem mindegy, hogy épp közben kifelé pakolunk azokból a fiókokból vagy bőszen újabbakat befelé!