Home / életvezetés / Ami igazán a ráncok ellen van: elveszni az időben

Ami igazán a ráncok ellen van: elveszni az időben

Mindannyian tudjuk, hogy vannak pillanatok, amikor olyan állapotba kerülünk, hogyha egy tükör keresztezi épp az utunk és meglátjuk a csillogó szemünk, élettől ragyogó arcbőrünk, mosolygós szánk, akkor érezzük, hogy itt valami varázslat történt. Aztán olykor még sokáig velünk marad, máskor túl gyorsan elillan. Mi lehet a titok?

Nincs benne semmi rendkívüli. A varázslat az, hogy bekerülünk egy olyan áramlásba, amit Csíkszentmihályi flow-nak nevezett el anno, mi pedig nagy örömmel használjuk azóta is egy sor csodás állapot összefoglalására.

 

Mi történik ilyenkor?

Csikszenmihályi TED-es előadásában mesél a kutatásáról, ami sok-sok évet és megannyi interjút ölel fel. Itt említette a megfigyelését, hogy egy alapjövedelem felett már egyáltalán nem volt hatással az emberekre, hogy boldogabbá váltak volna a több pénz hatására. Sőt, semennyire. Kiderült, hogy teljesen mindegy, hogy valaki sportol, táncol vagy épp fest, amikor belemerül az alkotó folyamatokba, akkor szabályosan megszűnik körülötte a világ. Elveszik a térben és időben. Nincs éhség, sem szomjúság, nem fáj a lelke, a hétköznapi élet problémái elhalványodnak. Sőt a fáradtság is teljesen eltűnik, inkább egy fokozódó éberség jelenik meg. Szó szerint a szenvedély felkorbácsol benne ilyenkor egy alkotókedved, az öröm áramló folyamatai körbeölelik. Tehát kicsit olyan, mintha eltűnne a testéből, nem “agyal”, csak abban a tevékenységben létezik, amit épp csinál. Nem rohan előre a jövőbe, nem tépelődik a múlton, pont ott van ahol van, benne a pillanatban, a létezés csodájában.

Ismerős? Nekem nagyon. Elfeledkezünk a térről, megszűnik az időérzékelésünk. Felkorbácsolódik bennünk az alkotás örömét kísérő extázis. A szenvedély elsodor és valami földöntúli állapotban találjuk magunkat. Fogalmunk sincs ilyenkor, hogy 5 perc telt el vagy 5 óra. Kizáródik a külvilág és magunk maradunk az örömünkkel.  Összpontosítunk, és figyelmünkkel az összes energiát ráhelyezzük valamire, így automatikusan levesszük minden másról.

Itt történik a varázslat.

Abban a pillanatban, hogy beszippant az áramlás, kikerülünk a hétköznapok útvesztőiből. Mindaz, ami annyi keserűséget okozott, vagy csak szimplán fejtörést, egészen eltörpül és messzire kerül tőlünk. A folyamat mellékterméke egy sor élettani változás – így többek között a ráncok halványodása is. Jobb, mint bármilyen drága kence vagy szipi-szupi arckezelés. Nem foglalkoztat, hogy mennyi időt vesz el mástól, sőt, amikor bekerülünk az áramlásba, egészen egyszerűen képtelenek vagyunk megsaccolni az idő múlását. Tökéletesen elveszítjük az időérzékelésünket.

Gyors vagy lassú akkor?

Amikor kicsit voltunk, szinte cammogott az idő, ha az unalmas nyári szünet után ismét a tanítási órákat vártuk, hogy találkozzunk újra kis-szerelmünkkel. Ha utáltuk a munkahelyünket, szinte lomhán kúsztak az órák péntek délutánig, ellenben a hétvége csak egy pillanatnak tűnt. Amikor terveztük, hogy milyen hatékonyan töltjük majd a 3 évet otthon a baba mellett, szinte képtelenek voltunk a folyamat végén megérteni, hol tűnt el hirtelen ennyi év az életünkből. Aztán a nyugdíj körül nem értjük, hogy mikor rohant el 40 év a munkában, ugyanígy ha gyerekeket látunk a diplomaosztójukon, könnyes szemünkben ott az értetlenség, hogy még csak az előbb születtek. Egyszer lassú, máskor gyors? Becsap bennünket, vagy pusztán attól függ, hogy milyen érzelmi állapotban vagyunk? Egy szorongató élethelyzet, mondjuk egy ágyhoz kötött betegség, egy börtön, egy vihar miatti légtérzár, amikor napokig a repülőtér várójában ücsörgünk – mind megmutatják, hogy az idő lassú, ráérős cammogása zsigeri szinten tud fájni. Egy önfeledt nyaralás, a szerelmünkkel eltöltött közös vacsora, egy rekeszizmokat megdolgoztató mozifilm után meg azt érezzük, hogy igazságtalanul gyorsan peregnek a percek. Ugyanilyen fura élmény meglátni korábbi fényképeket önmagunkról. Nőknél megfigyeltem, hogy szinte mindenki párás szemmel nézi a régebbi fotóit és képes kimondani, hogy milyen szép volt még itt, milyen kedves kis pofija volt, ragyogó szeme stb. Tehát a tükörben farkasszemet néző idegennek, akit olykor meglepetten észlelünk magunkkal szemben – egyáltalán nem biztos, hogy örülünk. Mert nyomot hagy az idő. A mélyülő ráncok, a vízhiányosabb vagy petyhüdtebb bőr, a lassan megereszkedő szemhéj, az itt-ott megjelenő öregedési foltok nyomatékosítják bennünk, hogy az idő lehet relatív, mégis megállíthatatlanul múlik.

Ahol a figyelem, ott az energia

Természetesen lehet keseregni a gyorsuló idő miatt. Pánikolhatunk öregedő testünk miatt, hiszen arcunk, kézfejünk árulkodik az évek múlásáról, bármilyen ügyes csellel is igyekszünk lassítani a folyamatot. Aki újra és újra azon veszi észre magát, hogy küzd az idővel és nem tudja annak természetességét elfogadni, egy örök elégedetlenségre, ellenállásra kárhoztatja magát. Míg, aki mer kizökkenni az időből, egészen különleges állapotokról tud beszámolni.

Mini interjúval készültem erre az írásomra és 40-50 éveseket, vagy még idősebbeket faggattam, akik látszólag egészen jól vannak a korukkal, nem is igazán foglalkoznak az idő rohanó mivoltának megélésével. Sőt! Sokan képesek egy rendkívül ügyes egyensúlyt tartani, ami tartós boldogságuk megalapozását biztosítja. Hogyan? Elképesztően okosan osztják be az életüket, így az idejüket is. Koncentráltan figyelnek arra a kötelező minimumra (amit ráadásul még kedvelnek is), ami biztosítja, hogy aztán szabadon, önfeledten, akár időtlenül is létezhessenek egy olyan dimenzióban, ami csak azoknak adatik meg, akik mernek szenvedélyesen élni. Nevezhetjük minőségi időnek önmagunkkal, énidőnek, de címke nélkül is ugyanolyan hasznos és építő lehet.

Anikó tangózni kezdett, ami szerelemmé vált, innen gyűjti az energiákat a hivatásához. Andi motorral érkezett az interjúra, napközben teherautók pótkocsijait értékesíti, aztán a nap végén olyan bámulatos festményeket készít, hogy elsőre talán nem is hinném, hogy ő készítette, ha nem látnám alkotás közben. Évi csodálatosan pedikűröz, fél várost átszelve járnak hozzá ügyfelei, majd a szabadidejében hárfázni tanul és ha megszólal a hangszer a kezei között, akkor a lélek szinte simogatásra talál. Karesz évtizedek óta sírköveket készít, de lelke hívására kitanulta a kandalló készítést és portré rajzolást, így szabadidejében megannyi csoda születik a kezei alatt. Zsófi két kisgyerekkel otthon gumi-karkötőket gyárt, már nincs ember, aki ne kapott volna, de az alkotás öröme miatt újabb és újabb csodák születnek, egyre különlegesebb remekművek formájában.

Pontosan tudom, hogy miért csinálják. Vesztem én már el a pillanatban. 🙂 Hiszen anno lakberendező szakképesítést szereztem, csak azért, mert szerettem berendezési rajzokat készíteni. Így lett ólomüveg készítő végzettségem is, mert azon vettem észre magam, hogy beszippant az alkotással töltött idő és zsigeri szinten regenerálja a szervezetem. Ahogy később jött az abo-art pöttyözéses festés vagy a Tiffany-lámpa készítés. Csodás áramlások, bármikor fejest ugrok újra és újra ezekbe a tevékenységekbe. Elvisznek a hétköznapok nehezen megoldható feladataitól, távolságot adnak a problémáktól, kikapcsolnak abból az őrült körforgásból, amit az egyre zajosabb világ tempója diktál.

Megtörténik a varázslat. Kizökkenünk az időből. A lelkünk fürdőzik abban az időtlen térben, amit az akármilyen alkotó tevékenység képes csak biztosítani. Belemerülünk az áramlásba. Elkezdünk összpontosítani és a figyelem energiái olyan szenvedélyes útra terelnek, ahol extázisba kerülünk. Szinte “vezetettség” állapotába kerülünk, mintha nem mi írnánk, festenénk, táncolnánk, zenélnénk el. Mintha nem mi készítenénk el, nem mi futnánk le. Valaki más helyettünk. Vagy inkább velünk együtt. Szó szerint megérint a csoda.

Időtükör – egyéni tréning az időért

Egy hasznos coaching eszköz, ha kezdetben gondot okoz, hogy időt adjunk magunknak a valódi örömeinkre, mert mondjuk fogalmunk sincs, hogy hol folyik el az időnk. Ha fogunk egy füzetet és 2 hétig vezetjük, hogy mivel töltjük az időnket, mondjuk 1-2 órás bontásokban, akkor rálátásunk lesz arra, hogyan bánunk magunkkal, az életünkkel és persze a saját időnkkel. Ebbe a táblázatba fel kell vezetni, hogy milyen tevékenységeket végeztünk, közben hogyan éreztük magunkat. Mit gondoltunk közben, mit adott, mire jutottunk közben. Mennyi időt töltöttünk vele. Majd írjuk mellé utólag, hogy reálisan erre mennyi időt kellene fordítani. Így lesz egy rálátásunk, hogy mik a “nem szeretem feladatok”, hol kellene több időt eltöltenünk és azt is meglátjuk, hogy hol lehetne jobban spórolni az időnkkel. A nap végéhez pedig azt is fel kell írni, hogy mi maradt ki a napból, ami jól esett volna, ami hasznos lett volna, amire igazán szükség lett volna. Hetek múlva, ha kellő távolságból ránézünk a táblázatunkra, akkor kirajzolódik egy kép az életünkről. Ilyenkor kell jegyzetelni, rajzolni, kérdéseket felírni, mindent, ami felszínre jön bennünk. Aztán lehet sorrendet képezni: mi ad örömet, mit nem kedvelünk, mi bosszant, mi a kötelező, mi maradt ki stb. Ezek után gyárthatunk egy valódi akciótervet magunknak. Hogyan tovább? Mit változtatok? Mire lenne szükségem? Ki támogat? Mit engedek el? Mire szánok több időt?

Aztán? Aztán beindulnak a változások… mert a kérdések mozgásban tartanak.

Kiváltságosok-é lehet csak az élmény vajon? Kötve hiszem. Egyetlen (dupla) szabály van csak: hagyni kell áramolni magunkat abban a folyamatban, ami örömet ad, és közben engedni kell hozzá az idő folyását. Aki ezt meglépi, sorra megtapasztalja, hogy ÉLNI jöttünk erre a Földre, nem túlélni. Az életben pedig az öröm megengedése és megélésének képessége meglehetősen elsők között van. Ha van rá persze időnk, hogy megengedjük magunknak.

Az élet szép! 🙂 Mondtam már?
———————————————————————–
Hegedüs Erika ©
Több van benned, mint gondolnád! ®

 

 

Comments

comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Top