Home / önismeret / Illúziók romjai alatt

Illúziók romjai alatt

Volt már veled úgy, hogy pontosan tudtad, hogy ami épp történik veled, amiben épp benne vagy és úgy reagálsz rá, ahogy… nos az egyáltalán nem az, amit szeretnél?

Ma egy szerelemről mesélek, ami talán már nem az, aminek akkor látszott, amikor azt hittük, hogy az.

Egy rendezvényen találkoztam vele, 5 perc múlva már mesélni is kezdett… de szerintem meg sem hallotta, hogy pszichológus barátnőim közül próbáltam javasolni neki egyet-kettőt.

Történetünk főhőse Vivien, igazi királykisasszony. Bár már elmúlt 40, még mindig a gyerekkorában összegyűjtött mesék motívumai mentél él. Nem tud és nem is akar kívülről szemlélődni, semmilyen szakembert nem kíván bevonni elakadásába. Életvidám, energikus, csupa csoda, az élet minden területén eredményesen halad, szereti a családja, barátai, kollégái. Van szép otthona, két cicája, klassz autója, tartalmas munkája. Mondhatnánk, hogy sínen van az élete. Igen ám, de felnőttkora összes párkapcsolata ismétli azt a mintát, hogy Ő megmentő. Önként és dalolva lesz tartósan az anya-szerepben, újra és újra felmentve az aktuális társat. Történetünk férfi szereplői sorra eljutottak mellette szinte a gőgicsélő szintre, ami az érzelmi kapcsolódás területét illeti. Életképtelennek mutatják magukat. Nem tudnak (vagy nem akarnak) figyelni arra, hogy Vivien szeretet-tankját mivel lehetne tölteni. Fogalmuk sincs, hogy ajándékokra vágyik, minőségi időre vagy épp szívességekre. De még az ingyen adható elismerő szavakkal is fukarkodtak. A mostani társa is. Aki már öt éve az. Vagyis az?

Évek óta hitegeti, hogy egyszer majd más lesz. Egyszer jobb lesz. Egyszer majd lesz sikeres munkája, rendezett élete. Egyszer majd lesz talán lakása vagy anyagi háttere, hogy Vivien otthonában FÉRFIKÉNT élhessen. Egyszer talán… addig pedig legyen türelmes. Ha nem lesz és mondjuk hisztizik vagy fenyegetőzik, esetleg taktikázni próbálna… nos akkor ne is kezdjen bele, mert őt ezzel nem lehet sakkban tartani. Akkor megy máshová. Addig pedig lavírozik a tartozásai, félig sem komoly munkái és zavaros kapcsolódásai között.

Jó történet? Kívülről talán a hajunk égnek áll, minden létező szemöldökünk felcsúszik minimum a tarkónkig. Igen. Benne élni viszont nagyon sodró, a szerelem illúziója képes bebetonozni bárhová és pont annyira teszi zűrzavarossá a képet, hogy aki átéli, az képtelen az orránál tovább látni. Elviszi a szíve. Vagy a reményei. Vagy a naivitása, ami újra és újra elhiteti vele azt, hogy csak most ilyen vacak, de a holnap meghozza a rendeződést.

Amikor kérdeztem, hogy miért nem próbál szabályokat bevinni a párkapcsolata területére, akkor azt mondta, hogy azért van vele még mindig a társa, mert szabadjára engedi. Ezért jön mindig vissza hozzá. Valóban? A szabályok tényleg megölik a szabad szárnyalást? Nem tudom, abban viszont biztos vagyok, hogy ha minden egyes határátlépés után hátrálunk, a másik érzékeli ezt és szinte tudattalanul tovább feszegeti azokat. Az újrarendeződés után pedig tesztelni fogja az új határokat. Nem kell nagy jövőbelátónak lenni, hogy borítékoljuk, ezzel a technikával bármeddig feszíthető a húr, ha sosem lesznek tanító, építő, visszajelző falak. A nemekre ugyanúgy szüksége van a párkapcsolatban élő férfinek és nőnek, mint a szárnyait bontogató kisgyereknek.

Az illúziók romjai alól nagyon nehéz kimászni, mert egy vákuum. Szinte beszippant a vágy, hogy még egy kicsit legyünk türelmesek és aztán átfordul a kapcsolat jellege és minden, minden sokkal jobb lesz. Szerintem az ilyen hozzáállás esetén fordítva ülünk a lovon. Én próbáltam anno és SEHOVÁ sem vezetett. Ja, de. Az önbecsülésem alá ástam egy jó nagy árkot és rengeteg idő, önmunka árán tudtam visszaépíteni – legalább az eredeti állapotot.

A türelmet sokaknak kell gyakorolnia. Igen tudom. Viszont az élet sokszor azért dob elénk sok-sok hasonló élet-szituációt, hogy végre beleálljunk, képviseljük a saját érdekeinket, kommunikáljunk nyertes-nyertes pozícióból. A “mi történhet, ami a legrosszabb” kérdésre nem lehet az a válasz, hogy “nem mondhatom ki, hogy mit gondolok, mert akkor elhagy”.   Ha ezért elhagy, akkor az nem a társ. Az ott egy tanító csak, aki azért téblábol, hogy végre szintet lépjünk. Amíg nem tesszük, Ő csak teszi a dolgát. Hazug lesz vagy épp csaló. Vagy számító, esetleg játszmázó. Az is lehet, hogy egyszerre mind. Ez nem csak Vivien története és nem csak a férfiak hozhatják ezt a vacak tanító szerepet. A nők is nagymesterek ebben.

Mi a dolgunk? Elsőre az, hogy üljünk le a fenekünkre, írjuk össze, hogy hol sérültünk. Aztán írjuk mellé, hogy hogyan kellett volna megvédenünk a határainkat. Aztán vegyük sorba, hogy hol nem tettünk meg mindent azért, hogy nyer-nyer játszma maradjon. Mellé írhatjuk a másik taktikai húzásait. Főleg azokat, amikkel bántott, vagy amelyek hiányokat generáltak a szívünkben. A végén pedig értelmezzük kellő távolságból az előttünk fekvő papírlapot. Mármint a ráírt sorokat. Sokkoló lesz.

Jó, elismerem, nem kötelező megtenni. Simán lehet az illúziókon ücsörögni… egészen addig, amíg a romjai alá nem temetődünk. Nem éri meg!

Az élet szép! Mondtam már?

—————————————————————
Hegedüs Erika ©
Több van benned, mint gondolnád! ®

 

Comments

comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Top