Vannak olyan emberek akik számára a mobbing kifejezés még hallomásból sem ismert. Mások talán napi szinten találkoznak vele, de fogalmuk sincs, hogy mi is történik velük. Miről is lehet szó? A mobbing magyarul munkahelyi pszichoterrort jelent. Természetesen ha 1-1 vita, “harc”, nézeteltérés adódik olykor kollégák vagy főnök és beosztott között, még túlzás lenne farkast kiáltani, de ha ez rendszeresen ismétlődik, hosszú hónapok óta tart és akár hetente ismétlődik, akkor be kell látnunk, hogy pszichoterrorról beszélünk.
Honnan vegyük észre, hogy baj van?
1. Leginkább onnan, hogy pontosan érzékeljük, hogy valami megváltozott. Rendszerint jóval később vesszük észre, hogy egy spirál-szerű folyamat beszippantott, de ha már képesek vagyunk kimondani, hogy nem olyan, mint régen, akkor lesz tudatosságunk, hogy megvizsgáljuk a helyzetet.
2. Parttalan viták, személyeskedés, feszített tempó, irreális elvárások, nehezen értelmezhető feladatok, tarthatatlan határidők, furkálódás, pletykálás, hatalmi jogkörrel való visszaélés, burkolt irigység, felemelt hang, agresszió, egymásnak ugrasztás, konkurálás, rejtett zsarolás vagy fenyegetés, a személyes pihenőidő korlátozása, gúnyolódás, kiközösítés, ellehetetlenítés… nagyon hosszú a sor, ami arra utalhat, hogy pszichoterrorról kell beszélnünk.
3. Érzelmi hullámzásunk önmagunkat is már meglepi. Egyre többször félelemmel vagy bizonytalansággal megyünk be a munkahelyünkre. Nem tudunk felkészülni a következő helyzetekre, váratlanul és logikátlanul érnek atrocitások, amelyek akár pszichoszomatikus tüneteket is okoznak.
4. Képtelen vagyunk hétvégén kipihenni magunkat, a hétfő közeledtének ténye szinte görcsbe rándítja a gyomrunkat.
5. Gyakran panaszkodunk családtagjainknak, barátainknak. Hiába a mozgás, sport, szex, igazán mégsem tudunk mélyen és jól aludni, álmaink is a munkahelyi konfliktusokat igyekeznek feldolgozni és gyakran bámuljuk hajnalban a plafont, miközben reményvesztetten forgolódunk az ágyban.
6. Enerváltan lézengünk, energiaszegény állapotban telnek a napok, lemondjuk a töltődést adó baráti, családi találkozókat, ritkulnak a kulturális programok, egyre érdektelenebbek és befelé fordulókká válunk.
7. Felgyülemlett feszültségünket ha nem sikerül épp sírás formájában levezetni, akkor önmagunk ellen fordulunk (pl. körömrágás, hajtépés…) vagy a számunkra legfontosabb embereken vezetjük le vita, kiabálás formájában.
8. Egyre gyakoribbak a betegállományok. Eleinte csak krónikus fáradtságra hivatkozva megtoldjuk 1-1 nappal a hétvégét, aztán visszatérőkké válnak a hasmenések, kiütések, hajhullás, influenza jellegű tünetek. A lélek ilyen segélykiáltások formájában igyekszik teret és időt kérni, ha képtelen megoldani a fennálló helyzetet.
Most komolyan! Terrortámadás?
Hiába próbáljuk elbagatellizálni, mégis az. Ugyanis a munkavállaló szempontjából ez akár az életben-maradásról is szólhat. Olyan mértékű szorongás, lelki kimerültség, önértékelési zavarok léphetnek fel ha tartósan mobbing áldozata lesz, amely pszichoszomatikus megbetegedésekhez is vezethetnek. Extrém esetekben mentális problémák sorozatán keresztül az átélt stressz vagy idegi kimerültség hatására átmenetileg, vagy tartósan munkaképtelenné is válhat. Sokkal veszélyesebb, mint az elsőre hinnénk!
A formáiról
Ha egy munkahelyi csoporton belül jelentkezik a mobbing és egy kollégát közösítenek ki, bántalmazzák, lelkileg terrorizálják a többiek, akkor a munkahelyi felettesnek haladéktalanul intézkednie kell. Fel kell vállalnia a konfrontációt, átszervezéssel, munkafolyamatok megosztásával, egyéb stratégiai döntésekkel, tréningekkel, személyes coaching foglalkozásokkal, mediációval tennie kell a fennálló helyzet feloldásqa érdekében. Amennyiben a helyzet tartósan nem változik, akkor a terrort alkalmazó személyt megrovásban is lehet részesíteni, majd elküldeni a cégtől, ugyanis munkajogilag nem felel meg annak a kitételnek, hogy együttműködő magatartást tanúsítson kollégáival szemben. Fontos felismerni, hogy a kiközösített kolléga automatikusan körön kívülinek érzi magát, eleinte még talán próbál megfelelni, de miután megtapasztalja, hogy ha van rajta sapka, akkor az lesz a baj, ha nincs, akkor meg az… így egy idő után befordul. Elcsendesedik, kerüli a társaságot, szorong, szó szerint túlélésbe kerül. A csoport dinamikáját tekintve mindig van az, aki elköveti a pszichoterrort és a többiek, akik legtöbbször csak hallgatólagosan egyetértenek, ha zavarja is őket, szóval vagy tettel nem állnak ki a bántalmazott mellett. Az a vezető, aki nem jól méri fel a helyzetet, a túl sok feladat, extrém terhelés és esetleges otthoni kihívások miatt nem kér HR segítséget, nem avatkozik bele a folyamatokba, nagyon nagy hibát követ el és talán nem is ismeri fel a szeme előtt játszódó egyre élesedő helyzetet.
Ha a vezető gyakorol pszichoterrort valamelyik alkalmazottja felé, akkor kicsit nehezebb a helyzet. Sokszor az alkalmazottak nem kérdőjelezik meg azt, hogy felettesük jogszerűen viselkedik-e úgy, ahogy épp teszi a rombolást. Amikor fenyegetőzik, személyeskedik, gúnyolódik, zsarol vagy épp megalázza kollégáját akár négyszemközt, akár mások előtt, akkor jelentős túlkapást követ el. Igen, ez már a munkahelyi pszichoterror maga. Az ilyen vezető sokszor beviszi munkahelyére az otthoni megoldatlan és kidolgozatlan érzéseit, a hirtelen jelentkező kampányjellegű feladatok, növekvő stresszhatások, hozzá nem értése, a feletteseitől, befektetőitől érkező nyomás miatt fél, hogy összeroppan, talán nem kompetens, nem tud helytállni, túl nagy feladatot kapott képességeihez viszonyítva, így saját mentális zavarait egy “gyengébb” irányában igyekszik levezetni. Ahogy nő a hatalma, ahogy érzi a másik gyengülését, úgy csúszik bele a spirálba, úgy kezd visszaélni helyzetével és egy idő után kontrollálatlanul terrorizálja “kiszemeltjét”.
Nagyvárosi legenda lenne?
Dehogy! Bár rendszeresen tisztítom magam, én is járok coach-hoz, szupervízióra, igyekszem sok minden mással is foglalkozni, mégis a héten miután néhány nap leforgása alatt háromszor jött szembe ügyfeleimen keresztül a mobbing, azt vettem észre, hogy egyre karikásabb a szemem, szürke az arcom, lelapul a hajam. Átvettem az érzéseiket? Oh igen, valamilyen mértékben beengedtem az életembe ügyfeleim gondjait. Mivel nem az én dolgom, nem is oldhatom meg helyettük, de mai írásommal remélem, hogy segíthetek nekik (is) egy kicsit.
Egyik ügyfelem középvezető. Szép, fiatal és sikeres. Akarták a munkahelyre, várták abba a pozícióba, nagy terveik voltak vele. Elindult a betanulási folyamat. Élvezte a feladatokat, egyre több sikert könyvelhetett el, lettek barátai, majd fél év után új vezető érkezett a felfutás előtti gyárba. Képzetlen, tapasztalatlan. Ahelyett, hogy már képben lévő kollégáira támaszkodott volna, el kezdett konkurálni, saját emberekkel kezdte feltölteni a csapatát és minden fórumon ellehetetleníteni igyekezett a kollégát. Belső feszültsége, nem túl reális énképe, növekvő megfelelési kényszere hatására egyetlen emberre vetítette ki kudarcait, mindazt, amit hiányosságnak él meg a szervezet fejlődésével kapcsolatban. Túloznék? Kétlem. Rendszeresen üvöltözik, annyi feladattal látja el alkalmazottját, hogy annak rendszeresen 3-4 órát bent kell maradnia, tarthatatlan határidőkkel bombázza. Magántelefonján hétvégén vagy hétköznap este 22.00 óra után is hívogatja. Logikátlan feladatokkal bízza meg, majd visszavonja, kérdőre vonja, újra és újra szembesíti hozzá nem értésével.
Második történetem szereplője tele van lelkesedéssel. Extrém jó a szakmájában. Sikert sikerre halmoz. Együttműködő cégek sora naponta bombázzák állásajánlatokkal, hiszen nagyszerű vele együttműködni. Okos, éles-eszű, logikus, kedves és nagyon kreatív. Könnyen alkalmazkodik, szeret csapatban dolgozni, lelkesedése példaértékű. Vezetője mégis állandóan kritizálja. Minden előrelépési lehetőségét korlátozza. Hiába szeretne próbát tenni külföldön, a vezető korlátolt álmai miatt semmilyen formában nem szeretné támogatni. Rendszeresen túlórákkal, extra mennyiségű feladattal látja el őt. Beszabályozza szabadságát, beleszól hétvégi pihenőidejébe. Rendszeresen letromfolja, lassításra ösztönzi. Megtiltja, hogy érzéseket, együttműködést, a csapatszellemet erősítő tevékenységeket folytasson. Minden fórumon elmondja, hogy ez egy munkahely, nem jóléti intézmény, ha nem tetszik, el lehet menni.
Harmadik történetem főhőse profi a szakmájában. Már vagy 20 éve. Új munkahelyén egy jóval fiatalabb vezetőt kapott, aki bipoláris személyiségzavarral küzd. Magánéleti zűrjeit nehezen hagyja az iroda bejáratában, visszaél beosztásával. Rendszeresen üvöltözik, becsméreli a másik munkáját. Kollégái előtt nevetségessé teszi, szakmai hozzáértését kritizálja, önértékelését minden fronton próbálja megnyirbálni. Majd egy nem várt pillanatban dicsérni kezdi és biztosítja arról, hogy mennyire számít rá. Egészen addig, amíg el nem jön a következő munkanap, amikor ismét felemelt hanggal zavarja ki alkalmazottját az irodájából.
Amit tenni lehet, tenni kell
Ha a csoporton belül jelentkezik a mobbing és vezetők vagyunk, akkor HALADÉKTALANUL bele kell avatkozni. HR szakembert is célszerű bevonni a folyamatba. Sok anyag fellelhető már a neten, ne legyünk készületlenek! Hozzá nem értésünkről árulkodik, ha nem mérjük fel reálisan a helyzetet és nem teszünk lépéseket. Nem dughatjuk homokba a fejünket.
Ha mi vagyunk az, akit a csoport terrorizál, mindenképp külső segítséget kell kérni. Jelezni kell a vezetőnek, esetleg a HR szakemberrel személyes beszélgetést kell folytatni és a segítségét kérni. Közben pedig dolgozni kell a saját önérdek-érvényesítésünkön, ahogy annak is, akit a felettese terrorizál.
Ha a vezető nem változtat a viselkedését és rendszeresen, egyre gyakoribbak lesznek az incidensek, akkor jelezi kell a vezető felettesének és HR szakember segítségét kell kérni.
Az önbizalmat sok irányból lehet építeni. Egyrészt a reális énkép segít, hogy egy asszertív kommunikációt tudjunk képviselni. Az önérdek-érvényesítő ember tisztában van értékeivel, képességeivel, azokkal a kompetenciákkal, amelyek miatt éppen ott dolgozik, ahol. A rábízott feladatokat maximálisan el tudja végezni, reálisan felismeri, hogy egy játszma részese lett. Minél határozottabbá válunk, annál inkább meglephetjük a terrorizálót a magabiztosságunkkal. Ha kedvesen, de határozottan kijelöljük határainkat, akkor egy idő után visszakozásra tudjuk a másikat késztetni.
Viselkedésünket, érzéseinket mi tudjuk kordában tartani. Ha a felemelt hangra viszont kiabálunk, ha a személyeskedésre sértődötten reagálunk, ha hazugságokba keveredünk a konfliktuskerülő magatartásunk miatt, akkor még inkább teret adunk annak, hogy elmérgesedjen a helyzet. Minél határozottabbak, minél nyugodtabbak vagyunk, minél inkább értjük és érezzük, hogy milyen játszma részesei vagyunk, annál inkább átvesszük az irányítást.
Ha nem kapunk külső segítséget, ha a cég vezetői, HR szakemberek nem veszik komolyan a fennálló helyzetet, akkor elérkezhetünk ahhoz a ponthoz, hogy sajnos fel kell mondanunk. Ha vannak bizonyítékaink, ha rendszeresen gyűjtjük az incidenseket (dátummal, konkrétummal, helyzet leírással), ha lesznek tanúink is, kapunk orvosi igazolásokat lebetegedéseink alkalmával, akkor akár bíróságtól is kérhetjük jogaink érvényesítését a felmentési idő vagy végkielégítés ügyében.
Egy biztos! Az önismeret mélyítése elengedhetetlen. Az áldozat-hibáztatás nem jó hozzáállás. Minél inkább tisztában leszünk belső értékeinkkel, annál inkább képesek leszünk önmagunkat megóvni. Nem megsértődünk, nem visszatámadunk, nem elszigetelődünk, nem harcolunk, nem emésztgetjük magunkat. Leginkább nem hagyjuk, hogy mint parazita, felfalja az életünket az elmérgesedő helyzet. Ha saját magunk védőügyvédjévé is tudunk válni, akkor olyan önérdek-érvényesítő fellépést tudunk tanúsítani, hogy egy idő után a mobbing előszele is kénytelen lesz elkerülni.
Az élet szép! 
Mondtam már?
—————————————————————-
Hegedüs Erika ©
Több van benned, mint gondolnád! ®