Rettentően sírt, én pedig tanácstalanul, szinte lefagyva ültem mellette. Olyan mélyről fakadt fel a keserűsége, hogy nem tudtam eldönteni, mivel tudnék igazán segíteni, hogy feloldja ezt a reményvesztett pillanatot.
Arról mesélt, hogy mindenhol falakba ütközik. Nehezen halad, szenved a gyarlóságtól, nem tud mit kezdeni a butasággal. Tele van szeretettel, vággyal, hittel, őszinteséggel és egyenes gerinccel…. amivel talán irritálja a környezetét. Fárad, veszít az erejéből. Keveset és nyugtalanul alszik, mindenhol félig van ott, állandóan rohan, ezerrel teljesít, de a szétszakadás érzés nehezen enyhül. Mint kismókus abban a kerékben, csak teper, de semmi eredménye.
Ahogy ezt kimondta, eszembe jutott egy gyakorlat. Hidat rajzoltattam vele egy üres papírlapra, majd egy műanyag bábut – aki őt szimbolizálta – rárakattam a hídra. Ahogy a feladatra kezdett figyelni, zsebkendői itatni kezdték könnyeit.
– Hol vagy ezen a hídon? Merre van a másik part? Látod, hogy mit hagytál már magad mögött? Mennyire jutottál messzire mindattól, amit kész voltál elengedni? Látod a megtett utat? – kérdeztem.
Direkt hagytam az ürességet. Csendben ültünk az asztalt bámulva, eleinte fészkelődött, aztán görcsös tartásán kicsit változtatott, lassan hátradőlt. Hamiskás mosoly jelent meg a szája szélén. Megértette. 
Igen, amikor kicsit eltávolodunk attól a szorongató helyzettől, akkor rálátunk a teljes képre.
Ott van akkor minden az orrunk előtt, tisztul minden részlet. Akkor képesek leszünk felismerni, hogy micsoda embert próbáló erővel engedtük el azt, ami már nem szolgált. Micsoda belső tűzzel indultunk az új part felé, pedig talán nem is láttunk semmit, csak a híd elejét. Milyen mély erő, hit, megingathatatlan meggyőződés vezetett már ilyen messzire a régi világtól. Vajon bárki képes lett volna ilyen állapotban ideáig jutni? Ha most lerajzolnád azt a képzeletbeli hidat, látod, hogy már milyen messzire jutottál? Hová állítanád önmagad? Képes vagy megsimogatni a vándor karját, esetleg felsegíteni? Képes vagy visszacsatolni önmagadnak, hogy a már megtett út, elért eredmények erőt adjanak a további lépésekhez? Érzed azt, hogy milyen, amikor a belső bölcsességed útitársadul szegődik? Milyen belső talentumokat kell felpiszkálni, hogy végre kiegyenesedj és újra emelt fővel folytasd az utad?
Ha már kezded kapiskálni a válaszokat, vajon mire van még szükség, hogy meg is halld és lásd? Ha már hallod és látod, akkor mire is vársz?
Az élet szép! Mondtam már?
————————–
Hegedüs Erika ©
Több van benned, mint gondolnád! ®