Mostanában több történet közös pontja volt a változás.Amikor rászánod magad és felmondasz a régi, romboló helyen és új munkahelyre mész, közben egészen kicsi leszel, bizonytalan.
Amikor eldöntöd, hogy elengeded a társad, mert együtt már nem tudtok boldogok lenni, talán külön mindkettőtöknek több öröm jut majd. Az első napok bizonytalan léptei kirekesztetté, elveszetté tehetnek.
Amikor a szeretett lakásod már egy ideje nem a tied és eldöntöd, hogy elengeded, új életszakaszodat máshol folytatod. Az ismeretlen, új terület, amíg megérkezel, egyszerre rémisztő és leterítő, álmatlan éjszakákat hozó. Mi a közös? A döntés pillanata sokszor nem tud katartikus lenni, mert igazából akkor még csak ugrunk. Talán utolsó idegszálainkba kapaszkodva, talán utolsó épp gondolatainkkal, tiszta elménkkel elengedjük a régit, ami annyi jót és szépet is adott, ami ismerős és kiszámítható, ami azért tud biztonságot adni, mert nem okoz meglepetést… Ami lehet sok sebből vérző, mégis komfortos és egyszerű…
Aztán ugrunk. Lábunk alatt a talaj már nagyon távoli, de még a másik part alig látszik vagy ha van is, nem túl stabil. Az lehet, más lehet, ezer csodát tartogathat, áramlásba hozhat, ezer élményt, örömet, kiteljesedést hozhat, emelhet, terelhet…. az életutadra vezethet.
Ugrás után ez még nem látszik. Ugrás után még remeg a láb és bizonytalan a szem, hogy fel fogja-e ismerni az új partot. A jó partot. Mi lehet egyedül sziklaszilárd, ami garantáltan támogat, erőt ad, végig az ugrás során? A HITED, hogy bármi terved, bármi vágyad teljesülhet… hiszen ha nem lenne ott a remény a szívedben, akkor nem lett volna erőd ugrani.
Ugrottál. Most már kapaszkodj a szívedbe, hogy elég erős és vezetni fog. Nincs más választásod. Te döntöttél, elengedted a régi partot, vár valami egészen más….
Az élet szép! 
Mondtam már?
————————–
Hegedüs Erika ©