Tegnap egy újabb érdekes beszélgetés részese lehettem. Arról volt szó, hogy mennyire relatív az idő, mennyire könnyű vagy épp nehéz vele bánni. Magamon is nevetek olykor, amikor meghallom az ismerős mondatokat: “most még ezen túljutok, aztán könnyebb lesz…” Fogalmam sincs, hogy mióta mondom ezt és észreveszem-e az ismétlődéseket.Na jó, észre szoktam venni, csak nagyon lassan épülnek be a változások. Egy ideje beírom magamnak a piros-pontokat, amikor sikeresen állandósul egy-egy változás, ami engem szolgál.
Visszatérve a tegnapra. Arról beszélgettünk, hogy miért olyan nehéz szelektálni, amikor ezer lehetőség, program, történés jön szembe és mindenhol jó lenne ott lenni, megélni, belemerülni… közben megjelenik az ismerős feszültség. Nehéz megélni a szétszakadás érzését, helytállni, ha sok helyen lenne feladat, tennivaló, megélni való. Különös kihívás abban lenni, amikor azt hisszük, hogy sokkal több dologra vagyunk egyszerre képesek, mint amennyibe belefér az életünkbe. Amikor feszegetjük a határokat, akkor képesek vagyunk túlvállalni magunkat, végig úgy gondolni, hogy csak egyszeri állapot, miközben ismétlődő ciklusokban a saját energiatartalékaink végét fogyasztjuk.
Megjelent már a kérdés benned is?
Arra jutottunk beszélgetőpartneremmel, hogy prioritás nélkül kapkodás van. A sorrendbe belefér pár dolog, más pedig kimarad. Ez így van rendjén. Felesleges arra időt fordítani, hogy azon kesergünk, hogy mi marad ki az életünkből, hova nem jutunk el, miből maradunk ki. Ha megszületik a döntés, valamelyik programra igent mondunk, akkor ott kell lennünk, teljesen, egészen. Agyalás, kattogás, feszkó nélkül. Aztán jöhet a sorban a következő, meg az utána következő. Abban a tempóban, ami tényleg jól esik. Miért? Mert ha nem így tesszük, akkor egészen biztosan észrevétlenül valaki, vagy valami külső tényező vette át az irányítást az életünk felett, és már réges-rég megfelelési kényszereink felé sodródunk (amit akár mi, akár mások állítottak fel nekünk). Megéri? Dehogy. Mindig időben vagyunk, ha megértjük, hogy mindig ott vagyunk, ahol épp lennünk kell. Ha sikerül ezt a gondolatot kinyitni és beépíteni, egészen biztosan nem érezzük úgy, hogy kontrollt veszítünk az életünk felett! 
Az élet szép. 🙂 Mondtam már?
————————–
Hegedüs Erika ©