Sokszor viccelődünk a Shrek film idézetével barátokkal. 
Ma eszembe jutott, hogy mennyien és milyen gyakran érezzük, kérdezzük magunkban vagy mondjuk ki hangosan. Hogy vagy ezzel te? Szoktad türelmetlenül kérdezni, hogy megérkeztél-e már?
Azt figyeltem meg, amikor mondjuk egy tettekre sarkalló videó alatti hozzászólásokat végigolvasom, hogy elképesztően sokan fordítva ülnek a lovon. Szinte zavarja őket a pozitív, lelkesítő vagy épp realista, de tettre-kész hozzáállás. Szinte szétfeszíti őket a düh, nem is rejtik véka alá a véleményüket, keresetlen szavakkal hozzászólnak. Kifejtik, hogy milyen idióta, aki a videón lelkesen beszél és milyen nagy átvágás minden, és úgy sz@r az egész, ahogy van. Mert, hogy úgysem lesz jobb. Meg semminek semmi értelme.
OK, az élet olykor bonyolult.
Máskor elképesztően egyszerű, de ezt nehéz feldolgozni, befogadni, így inkább jól elbonyolítjuk. Máskor pedig annyira lassúnak tűnik, hogy türelmetlenségünkben csak ott nem vagyunk, ahol épp lenni akartunk, amikor az egészet megterveztük.
OK, nem rejtem el a véleményem. Kifejezetten elszomorít, amikor látom, hallom, olvasom a sok okoskodást. Amíg azt az energiát fröcskölődő megmondásokra fordítják, nem tud befordulni támogató, építő energiákká a saját életükbe. Nem, mert ahol a figyelem, ott az energia. Ha pedig kegyetlenül elviselhetetlen, hogy a másik halad, teremt, sikeres, elér, megkap, hátradől… akkor nem látják a fától az erdőt és sosem ott lesz a fókusz, ahol lennie kellene.
Miért mondom ezt? Mert pontosan tudom.
Amikor gyalogolsz felfelé a hegyre, egy ideig baromira lelkesít, hogy felmész a tetejére. Még a lankákon tapsolnak, integetnek, vannak segítők, akik pl. vízzel kínálnak, szőlőcukrot adnak. Akkor még süt a nap, minden rózsaszín. Ahogy aztán haladsz felfelé, már jönnek a felhők, sötétedik az ég, elmarad a mosolygó tömeg mögötted. Azt veszed észre, hogy egyedül maradtál. Beérve a felhők közé, szinte hihetetlen, hogy valaha újra süthet még a nap, minden félelmetessé válhat, a hideg, a szél, a villámok zsigeri szinten fájnak. Fáradt vagy és talán többször úgy érzed, hogy vissza kellene fordulni. Oda, ahol terveket gyártottál, ültél a puha gazban és olyan sokan lelkesen paskolták a vállad, hogy milyen frankó ötlet, milyen bátor vagy. Kegyetlen ott állni, elviselni azt azt a tényt, hogy TE akartad, TE vágtál bele, TE hittél benne, ez volt a motor, az üzemanyag, a vízió. Általad lett az expedíció, Tőled lesz teljes. Ha visszafordulsz, akkor visszamész a gazban szökdécselő, állandóan csak a tervezgetés állapotában leledző, üveges szemű, szinte bedrogozott lények közé. Ezt akarod? Komolyan? Ezért jöttél a Földre? Ennyi volt a terved? Hogy színes papírsárkányokkal futkározz a szélben mosolynak hitt vicsorgással?
Nos, nem tudom a választ helyetted. Azt viszont tudom, hogy amikor a színpadra állsz, mert már tudod a táncot és minden zsigeredben dübörög a zene, akkor a nézők egészen biztosan nem néznek a színfalak mögé. Akkor csak azt látják, hogy kész vagy. Talán még irigylik is a tehetséged, azt a talentumot, amivel az Ég megáldott. Könnyű neked! Szinte összefonódnak, egymást igazolják a repkedő gondolatok a nézőtéren. Nem tudják vagy nem érdekli őket, hogy a táncos cipőd tele van vérrel, az sem, hogy jó párszor térdre estél és sokszor sírtál kifelé. Még többször befelé. Azt sem értik, hogy miért rágtad le a körmöd, csikorgattad a fogad vagy tekergetted a hajad bizonytalanul. Nem azért, mert nem hittél benne. Dehogy! Mindenkinél jobban hittél benne. Azért vagy képes a színpad közepén állni, mert pontosan ide tartottál. Kristálytiszta kép élt benned erről a pillanatról. Egyedül csak attól féltél, hogy lesz-e elég erőd végigcsinálni. Hogy elég-e ha Te hiszel benne, ha egy olyan világon kell keresztülverekednek magad, akik nem, hogy nem támogatnak, de a reményvesztett állapotukkal még inkább hátráltatnak. Ilyenkor nincs más út, mint emlékeztetned kell magad arra az állapotra, amikor a hegyen baktattál felfelé. Sokszor fáradtan, ziláltan, magányosan. A csúcstámadás során aztán a felhők fölé érve sütni kezd a nap. Érzed, hogy megérte, ezt akartad, ide tartottál. Azért mentél, mert tudtad, hogy Égi áldás van rajta. Az ember érzi, hogy merre kell mennie, ha a lelke üzen. Az más, amikor a szomszédot másolja, vagy a szüleire hallgat. Az is más, ha a barátok javasolják vagy a kedves szerint így kellene. Egészen más.
Tudod, hogy mi hiányzik ekkor?
A kétely. Nos, lehet, hogy még nem tartasz ott, lehet, hogy épp azon a szakaszon jársz, ahol sok a felhő, és nehéz a következő lépést látni. Lehet. A csúcstámadás előtt ez ilyen. Viszont emlékezz majd rá a csúcson ücsörögve, hogy a belső hited, meggyőződésed, alázatos kitartások nélkül nem tudtál volna végigmenni. Az se tántorítson el, hogy lesznek majd irigyeid. Sokan azok közül, akik lent maradtak a fűben színes papírsárkányt kergetni. Majd önigazolnak, hogy neked könnyű volt. Vagy valami hasonló sz@rsággal megnyugtatják magukat, hogy ők miért nem indulnak el, miért várnak. Nem a Te dolgod. Te azzal tudsz példát mutatni, hogy végigcsináltad, amit elterveztél. Amiben hittél. Ha lesz olyan, aki komolyan gondolja és megkérdezi, hogyan csináltad, majd mondd el neki. Segítsd, támogasd. Ha tényleg akarja. Az összes többit akkor sem tudnád meggyőzni, ha lemennél értük a hegyről, hogy a hátadon felcipeld őket. Nem a Te dolgod.
Addig pedig… nyugodtan vedd fel újra és újra a táncos cipőd. Táncolj, ha megszólal a zene a lelked mélyén. Egyre magabiztosabb leszel, hogy KÉPES vagy, mert egyre tisztábban él benned egy KÉP. Gyakorolj vagy csak élvezd a magad örömére. Minden nap egy kicsivel erősebb leszel. Minél többször próbálod, ismétled, formálod, teszel, lépsz… annál inkább a személyiséged részévé válik és egy idő után Te magad leszel. Újabb és újabb verzióban. Ugyanaz, aki voltál… és már sohasem az.
Az élet szép! Mondtam már?
————————————————————————-
Hegedüs Erika ©
Több van benned, mint gondolnád! ®