Múlik az élet. Na és akkor mi van?!?

Futtában olvastam el egy cikket tegnapelőtt a sorozat új részeivel kapcsolatban. Annyira megdöbbentett, hogy amikor időm engedte, azonnal gép mögé ültem és rákerestem további cikkekre. Lehet, hogy nem mind ilyen, de nekem sikerült jó párba belefutni, amelyek azt taglalták, hogy anno akkor kellett volna befejezni, amikor mindenki boldogan menetelt a naplementébe, hogy az illúziónk legalább megmaradhasson, hogy mindenki fiatal és boldog marad. Aztán persze a kommentek hosszú sora is érdekesnek bizonyult. Szépen kirajzolta a társadalom állapotát, hozzáállását aktuális világunkhoz.

Most elsőre úgy tűnik nekem, hogy nehezen fogadjuk el, hogy a harmincas csajok ötvenesek lettek. Sőt, a pasik is. Azt is nehezen fogadjuk el, hogy vannak ráncok, ősz hajszálak, berögződések, félelmek és megszokások által diktált cselekedetek. A hozzászólások jelentős részében zavarta a nézőket, hogy az ötvenesek miért akarnak pl azonnal posztolni az Instagramra vagy miért kár erőltetniük, hogy podcastoznak. Na igen, és a betegséget, öregedést és hozzá tartozó egyéb minden mást is élből elutasítják sokan.

Gondolhatod, hogy azonnal saját véleményt akartam, így gyorsan megnéztem az első két részt. Tudod, hogy miért nem volt bennem szomorúság? Mert az életről szól. Az élet ilyen. Van benne csillogás és van benne sok-sok árnyék is. A magasságok úgy lehetségesek, ha mélységeket követnek. Jó közhelyesen hangzik, nézd el nekem, de szerintem nem lehet elégszer ismételni. El kell fogadnunk, hogy élhetünk aránylag védetten, kicsi amplitúdó mentén, de akkor nem lesznek nagy örömeink sem a könnyek után. Akkor olyan biztonsági játékos módjára végig megyünk az életen. Persze akkor is történik jó illetve rossz, de a bástyák mögül, tompaságunkba ágyazva kevéssé éljük meg igazán. Természetesen beszélhetünk, mutathatunk képet az örömeinkről, szomorúságunkról… de talán csak mi magunk tudjuk, hogy a falak mögé nem jut egyikből sem, így a mélyben nem zajlik semmi. Vagyis csak a kőkemény védekezés, hárítás. Az viszont nagyon.

Az Anyukám mindig azt mondja 1-1 szomorú pillanatomban, hogy ne felejtsem el, hogy a kerék forog. Mindenkinek. Valóban. Minden mélyrepülésem, szomorú életeseményem után jöttek örömök, felfelé ívelő megélések. Természetesen biztosan van olyan, aki mindig felfelé halad, de az Ő cipőjükben még nem jártam, nem tudok arról véleményt mondani.

A filmről és a témáról viszont igen. Szerintem mindenki folyamatosan változik. Van olyan, aki sokszor újratervez, más sosem. Vannak haraggal a szívükben élők és vannak gyorsan megbocsátók. Sokan szépen öregednek, mások kőkeményen ráncosodnak. Van, aki elfogadja és a lelke együtt változik az arcával, testével. Más versenyt fut az idővel, lassítja a folyamatokat, ügyesen vagy épp idióta módon. Így megy ez nálunk embereknél. Eltérő módon. Az viszont mindannyiunknál közös, hogy ahogy nyilatkozunk másokról, az tűpontos jellemrajz rólunk.

Szerinted?

Egy biztos. A folyamatot nem lehet megállítani. Szerencsére a lélek képes örökre fiatal maradni, hiszen valahol igaz lehet, hogy kortalan. Ahhoz viszont nagyon jól kell bánni vele. A filmkritikát írók és utána lelkesen kommentelők jelentős része nem a saját lelkével van elfoglalva. Ugyanis pont azért foglalkozik másokkal, mert addig sem kell magával foglalkoznia. A film lehet vacak vagy épp briliáns, a szereplők játszhatnak über királyul vagy ripacsként, ráadásul ez is egyéni megítélés kérdése is. Viszont az élet árnyaltságát kár fikázni. Az öregedés egy folyamat… és ha jól csináljuk, akkor minden állomása lehet szép és értékes. Felesleges előre vagy visszafelé rohangálni az időben. Úgysem lehet, az csak illúzió. Hogy vagy ezzel Te? Jól bánsz önmagaddal és a benned zajló folyamatokkal?

Az élet szép! Mondtam már?

—————————————————–

Hegedüs Erika ©

Több van benned, mint gondolnád