Ülünk egymás mellett, beszélgetünk erről-arról. Egyszerre csak Rád nézek és tisztán látom, hogy nem is erről akarsz mesélni.
– Mi bánt, mi fáj, mi foglalkoztat? – kérdezem.
Könnyek szöknek a szemedbe és lassan mesélni kezdesz. Ketten vagyunk, senki sem hallja, igazából senkit sem érdekel rajtunk kívül, hiszen mindenki el van foglalva a maga gondolatával, örömével, bánatával.
Tódulnak a szavak, jönnek felszínre az eltemetett érzéseid, gondolataid. Kell az idő, amíg minden elénk kerül, amíg végre az egész csomag napvilágot lát. Ekkor kezdhetünk egy átkeretezésbe, ekkor járhatjuk körbe, hogy lássuk a maga teljességében. Együtt képesek vagyunk úgy ránézni, hogy minden korábbi hiedelmünket lecsupaszítsuk, tisztán lássuk, hogy mi a mi gondolatunk a témával kapcsolatban és mi az, amit átvettünk másoktól, máshonnan.
Játszunk. Megnézzük, hogy lehetne-e másképp? Tény-e az a megközelítés? Megkerüljük, beforgatjuk, átszínezzük, felülbíráljuk.
Figyellek. Látom, ahogy megváltozik a hangszíned, lassul beszéded, megnyugszol. Fény csillan a szemedben. Képes vagy megengedni magadnak, hogy ezer éves titkaidra másképp láss, ideje-múltakat végképp magad mögött tudd, az árnyaltakat kezeld. Semmiképp sem akarod már újra visszatemetni magadba, hiszen megérezted, hogy milyen, amikor levegőhöz jutsz nélkülük…
Te megengeded magadnak, hogy nyomasztó titkaid felszínre kerüljenek? Hagyod, hogy megszellőztetve könnyítsenek terheiden és ne nyomorítsanak meg? Különbséget tudsz tenni az értelmetlenül cipelt olyan titkok között, amelyek elveszik az életerődet és azok között, amelyek engedik, hogy kiteljesedve élj, akár féltve őrzött titkaiddal együtt? Engeded magadnak, hogy akár felülbíráld azt a “féltve őrzött” kategóriát is?
Ki lennél a megnyomorító titkaid nélkül? Tudod, hogy nincs Nálad fontosabb?
——————————————
Hegedüs Erika ©